|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 9 találat | lapozás: 1-9 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Georgescu, Teohari 1995. július 19.Bukarestben nagyszabású kiállítást rendeztek a fasizmus észak-erdélyi áldozataira emlékezve, ugyanakkor a transznisztriai, dorohoi és egyéb deportálásokról, kivégzésekről, a iasi pogromról, a földvári tábor többezer áldozatáról, az 1944-es szárazajtai, csíkszentdomokosi, egeresi, magyarremetei, gyantai gyilkosságok ártatlan magyar áldozatairól nem tettek említést. Sipos János volt politikai fogoly, a LADO vezetőségi tagja a 45 éves diktatúra áldozatairól írt: több mint 200 ezer halottja van a kommunista diktatúrának. Az utóbbi időben igyekeznek csökkenteni a volt szekuritate felelősségét. A Tele ABC tévé adásában Tabacariu vezérőrnagy és Ratiu ezredes, a volt politikai rendőrség tagjai azt bizonygatták, hogy manapság lebecsülik a Securitate "hazafias jellegű megtorlásait". Hazafias megtorlás volt-e, hogy a szovjet megszállás elől Romániába menekült besszarábiai és bukoviniai "testvéreket" Dalgára deportálták, kegyetlenül vallatták, sokat közülük Szibériába vittek. A hazafias dalokat tanító tanárokat a diákokkal együtt véresre verték. Petre Roman a francia televízióban úgy nyilatkozott, hogy "Romániában a múlt rendszerben csak mintegy tízezer politikai foglyot tartottak nyilván." Valójában csak 1949 és 1962 között 100 128 politikai per zajlott. 1962-től a politikai pereket köztörvényesnek álcázták. Sipos Jánosról volt cellatársa a Cuvantul Liber hasábjain így számolt be: 45 napig bilincsben tartották. "Mi segítettünk, hogy vécére tudjon menni, és kanállal etettük, mert a keze hátra volt kötve. Egy és fél hónapig verték őt." Kun András volt szekustiszt rendkívül kegyetlenül vallatott, elektromos árammal, majd gúzsba kötve verte az áldozatokat, a Dobra községbeli Sipos testvéreket halálra kínozta. Most pedig így vall: "A nyugdíjamat megérdemlem. Teohari Georgescu volt belügyminiszter rendeletet adott ki, hogy a politikai foglyok kihallgatását éjjel végezzük. Elképzelhető, hogy milyen nehéz és főleg fárasztó munka volt! Gondolják, hogy könnyű éjjeleken át talpon állni, órák hosszat verni és másnap elviselni a kezek fájdalmát?" /Erdélyi Napló (Nagyvárad), júl. 19./1998. december 10.1996-ban azt hittük, írta Sipos János, hogy a koalíciót alkotó pártok, a közös megegyezésen alapuló programot tiszteletben fogják tartani, és azt semmilyen személyi, csoport- vagy pártérdek nem fogja megváltoztatni. Azonban "nagyot csalódtunk, ugyanis az iliescui rendszertől örökölt politikai, gazdasági, szociális és erkölcsi válság az új hatalom helyben topogása miatt tovább folytatódott. Most már bizonyossá vált, hogy a változáshoz szükséges politikai akarat általában hiányzott." Sok politikusnak a hatalom fontosabb, mint az ország sorsa. "Ez a mentalitás megmételyezte a koalíciós partnerek egy részét is, ami sok esetben oda vezetett, hogy egyet mondottak és mást cselekedtek, illetve, amit ma mondottak, másnap megmásították, vagy szemrebbenés nélkül lehazudták. Példa erre az a húzd meg ereszd meg" politika, ami a magyar, illetve a "Petőfi-Schiller" egyetem létrehozását illeti, s ami "nem más, mint mézes madzag az RMDSZ kormányban (koalícióban) való maradásáért. Ez ugyanis nagy szolgálatot tesz (tett) Románia nemzetközi megítélésében." Általános a káosz és erősödnek a nacionalista tendenciák. "Nap mint nap, nacionalista csoportosulások (nemzeti gárdák, legionárius fészkek, halállal fenyegető brigádok stb.), valamint szélsőséges bal- és jobboldali nacionalista érdekszövetségek jönnek létre." Sipos kevésbé ismert tényre, hasonlóságra emlékeztetett: "Hasonló érdekszövetségre, hazai viszonylatban, már volt példa 1944/45-ben, amikor a kommunisták toborozták a legionáriusokat, s így a Panaitescu-féle "keresztény-szocialista" (?!) csoportosulással, valamint a szovjetek által Németországból repatriált vasgárdával "protokollt" kötöttek, amelyet, a Román Kommunista Párt részéről Teohari Georgescu, míg legionárius részről Nicolae Patrascu "alvezér" írt alá." "Bátran ki kell mondanunk, hogy jelenleg a nemzeti szocializmus elvetemedettebb formája - a fasisztoid nemzeti kommunizmus veszélyezteti Romániát!" A szélsőséges erőket tehát meg kell fékezni, sürgette Sipos János. /Sipos János: Fasisztoid nemzeti kommunizmus. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 10./2000. július 22.Megjelent a Cazul Stefan Foris című dokumentumkötet, megjelenését a Művelődési Minisztérium támogatta. Fóris Istvánról szól a könyv, Dan Catanus és Ioan Chiper történészek ötven dokumentumot zsúfoltak a kötetbe. Betekintést nyújtanak a dokumentumok a kommunista frakcióharcok dzsungelébe. A Brassó megyei Tatrang községben 1892-ben született Fóris István 1940-ben lett a romániai kommunisták főtitkára, s 1944. április 4-ig volt funkcióban. A romániai kommunisták pártocskájában a háború alatt három csoportosulás jött létre, három vezető központ: egy külső és két belső. A külső Moszkvában működött, Ana Pauker vezette Vasile Luca segítségével, a két belső közül az egyiket Fóris irányította, a másikat a büntetését töltő Gheorghiu-Dej. A belső frakciók harcoltak egymással. Dej és emberei azzal vádolták Fórist, hogy a Sziguranca ügynöke. 1944. április 4-én Dej megbízásából Emil Bodnaras leváltotta Fórist. Fölkereste a lakásán, s közölte vele, vége a főtitkároskodásának. Bodnaras pisztollyal és kalapáccsal érkezett, de Fóris nem ellenkezett. Tudta, hogy látogatója a szovjetek embere, s azt hitte, Moszkva utasítására érkezett. Valójában Moszkva nem adott parancsot Fóris leváltására. Ennek ellenére a Moszkvából hazatérő külső frakció is elfogadta Dejék magyarázatait Fóris árulásáról, s végül Ana Pauker, Vasile Luca és Teohari Georgescu áldásukat adták Dej ítéletére: az utcáról elrabolt, s a pártszékházban rabságban tartott Fóris megölésére. A gyilkosságot Dej magánhóhéra, Pintilie tábornok hajtotta végre, vasrúddal ütötte agyon Fóris Istvánt. Fórist azért ölték meg, nehogy kiderüljön ártatlansága, illetve Dej gazembersége. /Friss Pánián Iván: Tűnődés olvasás közben. Harc a hatalomért. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 22./2003. április 12.Beke György új Erdély-könyve, a Gyulafehérvár árnyékában /Státus Kiadó, Csíkszereda, 2002/ politikai telitalálat. Könyvébe belefoglalta a magyar kormány 2002. december elsejei erkölcsi mélyrepülését is. Az erkölcsi érzéketlenségnek ezt a nemzetet megalázó szintjét sem Károlyi Mihály, sem Kun Béla, de Rákosi és Kádár vagy Grósz Károly sem tudta - nem is akarták - alulmúlni. Ezt a fogadást Kovács külügyminiszter úgy próbálta erénnyé kalapálni, hogy hazudott. Azt állította ugyanis parlamenti felszólalásban, hogy 1918. december elseje nem is Erdély elcsatolásáról szól, ott ,,csak" egy népgyűlés volt, és mindezek után nem átallotta a román december elsejét és a magyar március 15-ét egybevetve közös nevezőre hozni. A magyar kormány saját honfitársai vélt nacionalizmusával, antiszemitizmusával van elfoglalva, ami azért okoz nagy gondot és igényel sok munkát, mert előbb létre kell hozni - legalábbis szavakban -, hogy legyen, ami ellen fellépni. A Kinyújtott kéz - levágott kéz fejezetben Beke azt elemezte, miként köszön vissza Gyulafehérvár eszmeisége, politikai törekvései a második világháború után. Iuliu Maniu pártja a háború utáni erdélyi magyarságot gyilkoló pogromok után. A Magyar Népi Szövetség a Román Kommunista Pártnak kötelezte el magát, olyannyira, hogy még a nemzetiségek számára esedékes nemzetközi kisebbségi garanciákat is visszautasították. (Bányai László véleménye szerint Gheorghe Gheorghiu-Dej, Teohari Georgescu személye a legnagyobb garancia ebben a kérdésben.) Dr. Takács Lajos, a magyar képviselőcsoport vezérszónoka 1947-ben Bukarestben nem csak elégtétellel nyugtázta Észak-Erdély visszacsatolását Romániához, hanem külön üdvözölte azt, hogy a békeszerződésből kihagytak bárminemű kisebbségvédelmi záradékot. Továbbá: ,,Meg voltunk győződve és meggyőződésünk azóta számtalanszor felerősödött, hogy a román munkás karja, a román földműves kérges keze és a haladó szellemű román értelmiségi szava sokkal nagyobb és hathatósabb védelmet nyújt nekünk, mint bármilyen záradék." Beke György Ágoston Vilmos - ismét egy erdélyi menekült - Debrecenben elhangzott felszólalására (1992) is kitért. Ebben Ágoston az 1968-as, a romániai magyar értelmiség számára felállított rafinált romániai csapdahelyzetről szól. - Ion Lancranjan uszító pamfletje Erdélyről 1982-ben és az utána következő kiadványok mutatták, hogy nem szűnt meg az uszítás. Ágoston Vilmos elemzéséből kiderül, hogy Ceausescu ugyanazt a módszert követte 1968-ban, mint korábban a Bolyai Egyetem megszüntetése alkalmával vagy később a 80-as években: taktikából paktumot kötött a romániai magyarsággal, azért hozta létre a kisebbségi intézményeket, hogy szembeállíthassa a magyarországi közös irodalmi és irodalmon kívüli törekvésekkel. Ágoston Vilmos hangsúlyozta: ,,Nem tudom, hogy milyen jogérzés szentesíti, hogy egyesek a Dnyesztertől a Tiszáig követeljék a román egyesülést, mikor ugyanezt a magyaroknak megtiltják. Csak az egyiknek van politikai, történelmi, ókori és feudális fenntartó joga a nemzeti egységre - s ne feledkezzünk meg témánkról, az egységes irodalomszemléletre, közös kultúrára -, míg a másik ugyanezen követelését jogtalannak, büntetendőnek tartják." Beke megállapította, hogy Közép-Kelet-Európa most évszázadokra rendezkedik be. Ez teszi különlegesen fontossá az önrendelkezés jogának elismerését a magyarság számára is. Sylvester Lajos hozzátette: A ,,Cserehátak", kaszárnyák telepítése, a románság üldözésének fantazmagóriái közepette ne próbáljuk móresre tanítani, eltávolítani vagy egyszerűen a szájukat befogni azoknak, akik autonómiát, a magyar többségű régiók, elsősorban a Székelyföld gazdasági prosperitását szorgalmazzák. /Sylvester Lajos: Beke György új könyve. Gyulafehérvár árnyékában. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 12./2003. július 9.Júl. 20-22. között zajlott Nagyszebenben a "Sztálinista kisebbségpolitika Románia és Magyarország" című nemzetközi konferencia. A szervező a Ludwig-Maximilian müncheni egyetem volt. A résztvevők sok helyről érkeztek: a Kelet-Európa Intézettől Németországból, a Tel-Aviv-i egyetem kutatóközpontjaiból, a bolognai egyetemről, a moszkvai egyetemről, Münchenből. A hazai kutatók Bukarestből (Román Jelenkor Kutatóintézet és Román Akadémia), Temesvárról (Harmadik Európa Alapítvány), Kolozsvárról (Babes-Bolyai Tudományegyetem) érkeztek. Az Erdélyi Múzeum Egyesület részéről Nagy Mihály adott elő, a Sapientia EMTE részéről Gagyi József. Marosvásárhelyt Novák Zoltán bolyais történelemtanár képviselte. A résztvevők összetételéből adódóan a magyar, zsidó és német kisebbségek szempontjából tárgyalták mindezt. Tatiana Pokivailova (moszkvai egyetem, Balkanisztika Intézet) beszámolója szerint a második világháború időszakában létezett egy olyan elképzelés, hogy Erdély szovjet befolyás alatt önálló országgá válik. A Groza- kormány megalakulása miatt a másik terv került előtérbe, nevezetesen Románia a Szovjetunió javára "lemond" Besszarábiáról és Bukovináról, helyette megkapja Erdélyt. Ehhez hozzájárult, hogy Magyarországon a választásokon nem a kommunisták győztek, így Sztálin jóindulata inkább a kommunista vezetés alatt álló Románia fele fordult. Ottmar Trasca (Román Akadémia, Történettudományi Intézet, Kolozsvár) az 1940- 44 közötti román-magyar kapcsolatokat tekintette át. Ezek gyakorlatilag a bécsi döntés miatt állandó ellenségeskedésből álltak, amelyeket időről időre német-olasz vegyes bizottság próbált rendezni, nem sok sikerrel. Virgiliu Tarau (Babes-Bolyai Tudományegyetem, Jelenkor Tanszék) és Novák Zoltán (Bolyai Líceum, Marosvásárhely) ugyanarról a tárgykörről értekeztek: a kommunista párt kiépítése és az ebben való nemzetiségi részvétel. Következtetésük hasonló volt: az első időszakban (1944-1949) a kisebbségek nagy számban iratkoztak be a pártba, míg a román lakosság magatartása inkább tartózkodó volt. Ennek oka, hogy a főleg zsidó nemzetiségűek számára az előző korszak kisebbségellenes politikája után a kommunizmus volt az egyetlen létező alternatíva amely felé fordulhattak. 1949-től egyre nőtt a román nemzetiségűek aránya a pártban, ők kerültek többségbe. Lönhart Tamás (Babes-Bolyai Tudományegyetem, Jelenkor Tanszék) előadása a Magyar Népi Szövetség 1946. évi romániai választásokban való szerepét mutatta be. Stefano Bottoni (bolognai egyetem) a Magyar Autonóm Tartomány megalakulásáról beszélt. 1952-ben a készülő román alkotmány tervezetét Sztálin átjavította és - szovjet mintára - belefoglalt egy, a magyaroknak kijelölt autonóm tartomány megalakítását előirányzó cikkelyt. Ez ellen a legmagasabb szintről jövő határozat ellen nem volt apelláta, a román alkotmányba belefoglalták és végre is hajtották. Gagyi József (Sapientia EMTE) előadásában a Magyar Autonóm Tartomány megalakulásának lakossági reakcióját mutatta be. A lakosság nagy része egy kis Magyarország feltámadását látta a tartomány megalakításában. Ennek megfelelően a román lakosság alaptalan félelemmel, a magyar pedig túláradó lelkesedéssel reagált a hírre. Egyik kiemelkedő előadás Marius Opreaé (Román Jelenkor Kutató Intézet, Bukarest) volt, aki "Nemzeti kisebbségek a Szekuritátéban" címmel tartotta előadását. Először az 1990 után megjelent szakirodalmat elemezte, bemutatva, hogy ezeket főleg volt szekuritátés tagok írták, akik azt próbálják bizonyítani, hogy a Szekuritáté kegyetlenkedéseit a nemzeti kisebbségekhez tartozó tagok követték el. Az előadó szerint ez nem igaz, ennek a szervezetnek a tagjai a párt utasításait hajtották végre, a nemzetiségi hovatartozás nem számított. Elhangzik az a vád is, mely szerint ebben a titkosrendőrségben a nemzeti kisebbségek tagjai túlreprezentálva voltak. Ezzel szemben a Szekuritáté személyi iratai szerint abban az időszakban, amikor a nemzeti kisebbségekhez tartozók aránya a legmagasabb volt, a Szekuritáté állományának túlnyomó része, kb. 83 %- a volt román nemzetiségű. A nemzeti kisebbségek aránya aztán gyorsan csökkent, főleg Ana Pauker, Vasile Luca és Teohari Georgescu pártból való kizárása után. /László Márton: A szebeni nemzetközi történelemkonferencia - összegzés. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 9./2007. június 13.Baloldali gondolkodásúként megkönnyebbüléssel olvasta Tamás Gáspár Miklós filozófus írását /Szabadság, április 23./ arról, hogy Romániában nincs hiteles baloldal, írta Nagy Károly, ez azt jelenti, hiányzik az a politikai erő amely szerinte kimozdíthatná az országot a mostani kátyúból. Tamás Gáspár Miklós kimondta, hogy Romániában a szocialista cégér ellenére nem létezett semmiféle szocializmus, hanem csak egy személyi diktatúrával súlyosbított államkapitalizmus és az ország politikai életét egy magát kommunistának nevező sajátosan román náci-fasiszta párt uralta. Nagy Károly szerint a romániai bűnök tehát nem az igazi marxi értelemben vett szocializmus szükségszerű velejárói, hanem torzulások, illetve torzítások. Azt a kérdést, hogy miért nincs Romániában hiteles baloldal, és különösen miért nincs magyar baloldal, a szerző nem tette fel. A kérdés második felének megválaszolásához Nagy Károly hozzájárul, mint illegalista környezetben felnőtt magyar ember. 1944 nyarán a szovjet csapatok Románia területére léptek, a király és a történelmi pártok felismerték, hogy a hagyományokhoz híven ideje megint átállni a győző oldalára. Ennek érdekében Lucretiu Patrascanun keresztül felvették a kapcsolatot a párt illegalitásban lévő főtitkárával, aki akkor Fóris István volt, magyar létére a Romániai Kommunisták Pártjának utolsó Komintern által beiktatott főtitkára. (A Kominternben szabály volt, hogy a nacionalista torzulások megelőzése érdekében a pártok élére általában más nemzetiségű főtitkárt állítottak, mint az adott ország lakosságának zöme). A fegyveres felkelésbe való bekapcsolódást Fóris elutasította, azzal indokolva, hogy a királyságnak és az egész burzsoá-földesúri rendszernek teljes vereséget kell szenvednie, nem pedig egy puccs árán átmentenie magát a háború utáni időre. Ezután Patrascanu a bebörtönzött kommunista vezetőkkel állapodott meg a kiugrásról, Fórist pedig – állítólag Gheorghiu-Dej emberei –agyonverték. A magyar baloldal további sorsára nagy befolyással volt az ún. „jobboldali elhajlás” ügy, Luka Lászlót, Pauker Annát és Teohari Georgescu-t jobboldali elhajlással vádolták. Később ez a három vezető már mint imperialista ügynök szerepelt a pártpropagandában. Lukát 1954-ben halálra, majd kegyelemként életfogytiglani börtönre ítélték. Ana Paukert ítélet nélkül tartották börtönben egészen 1956-ig, Teohari további sorsát Nagy Károly nem ismeri. Ezzel párhuzamosan 52 nyarán és őszén Erdélyben több ismert magyar illegalista kommunistát „lepleztek le”, például Dán Istvánt, Veress Pált, a moszkvai Komintern főiskola végzettjét, az 1944-es Észak-Erdély tartomány párttitkárát. Balogh Edgár közírót, Jordáky Lajos baloldali szocialista közíró történészt, Demeter János jogászt Észak-Erdély elszakítására szőtt összeesküvés vádjával sok évi börtönre ítélték, Nagy István munkásírót előbb csak jobboldali elhajlással, majd bukaresti házi őrizet során szintén összeesküvéssel vádolták. A vádat ugyan ejtették, de titokban kizárták a pártból. Az összes népi demokráciában folytak koncepciós perek. Ezek közös vonása volt, hogy a Moszkvából hazatért emigráns vezetők hamis vádakkal halálra vagy sok évi börtönre ítéltették a hazai illegalista vezetőket. Romániában fordítva történt, a hazai illegalista felső vezetők ültették a vádlottak padjára az emigrációból hazatért vezetőket és az ismertebb magyar illegalistákat. Amíg a Luka–Pauker–Georgescu trió a párt élén állt, a párt nemzetiségi politikája még nagyjából helyes volt – Nagy Károly szerint. /Nagy Károly: Egy hitvallás margójára. Avagy miért nincs Romániában hiteles magyar baloldal? = Szabadság (Kolozsvár), jún. 13./ A szerző a Demokratikus Újbaloldali Fórum volt kongresszusi képviselője. Előzmény: Tamás Gáspár Miklós: Baloldal Romániában? = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 23., folyt. 24./2008. november 17.Sigmond Eliz marosvásárhelyi nyugdíjas jelmezkészítő Szépapáktól unokákig /Mentor Kiadó, Marosvásárhely/ címmel írt könyvet családja történetéről. A szerző Luka László, a Petru Groza-kormány volt pénzügyminisztere unokahúga. A kötet alcíme: Mozaikkockák egy erdélyi család történetéhez. Luka László volt kommunista politikus szerepe és tevékenysége még nem eléggé tisztázott, a könyv a családi emlékekkel segít a történészi elemzéshez. A kötetet a szerző szülőfalujában, a Kovászna megyei Lemhényben mutatták be. Sigmond Eliz Marosvásárhelyen 27 éven át, nyugdíjazásáig a bábszínházban dolgozott: előbb műsorfüzeteket, plakátokat készített, majd bábkészítéssel foglalkozott. Néhány éve a jelmezeket, maszkokat, kalapokat, egyéb kellékeket kiállította a Marosvásárhelyi Napok alkalmával, azóta egyre-másra születnek a kosztümök. Sigmond Eliz megpróbálja kideríteni, hogy ki is volt Luka László, akiről nagyon kevés írásos dokumentum maradt fenn. „Kiderült, nem igaz, hogy öngyilkos lett a magánzárkájában, hanem lelőtték az enyedi börtönudvaron – mesélte az unokahúg. Luka László 1919 után, alig huszonegy évesen csatlakozott az illegális kommunista mozgalomhoz. Szakszervezeti vezetőként és baloldali aktivistaként emiatt több ízben letartóztatták, illetve bebörtönözték a királyi Romániában. 1940 után a Szovjetunióban tevékenykedett, ahol az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság képviselője lett a Legfelsőbb Szovjetben. Románia 1944. augusztus 23-i átállását követően tért haza Romániába, ahol nevét románosítva Vasile Lucára változtatta, és a kommunista hatalomátvételt követően miniszterelnök-helyettes és pénzügyminiszter lett. A pénzügyi reform bevezetésének akadályoztatása és a pártvonaltól való elhajlás vádjával, de tulajdonképpen a Román (Kommunista) Munkáspárton belüli véres leszámolások keretében Ana Pauker és Teohari Georgescu kommunista politikusokkal együtt 1952 tavaszán minden tisztségétől megfosztották, letartóztatták, és a pártból kizárták, 1954 októberében halálra, majd életfogytiglanra ítélték. Luka 1963. július 23-án halt meg a nagyenyedi börtönben. Nicolae Ceausescu 1968-ban rehabilitálta Lukát, Paukert és Georgescut. /Máthé Éva: Mozaikkockák, jelmezek. = Krónika (Kolozsvár), nov. 17./2009. május 29.A Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) 1956. február 14-25-e között Moszkvában lezajlott, XX. kongresszusa mérföldkőként vonult be a kommunizmus történetébe. Nyikita Szergejevics Hruscsov szovjet pártfőtitkárnak a kongresszus utolsó napján elhangzott, addig titkos jelentése feltárta a sztálini korszak egyik szakaszát és a volt diktátor törvénytelenségeit. A Hruscsov-jelentés távolról sem tárta fel a terrort, az összes törvénytelenséget, a szovjet befolyás alatt álló közép-kelet-európai államokban addig lezajlott kommunista terrort meg sem említette, mégis hatalmas fegyvertény, hogy egy kommunista ország kommunista vezetője hivatalosan ítélte el a kommunizmus egyes túlkapásait. A jelentés csak a szovjet kommunista káderekkel szemben az 1934–37-ig terjedő időszakban elkövetett visszaélésekre, gyilkosságokra, meghurcolásokra tért ki, és teljes mértékben mellőzte azt az 1917–1934 közötti időszakot, amelyért a pártvezetést, ezzel együtt magát Hruscsovot is felelősség terhelte. A titkos jelentést Hruscsov 2500 kongresszusi küldött jelenlétében zárt ajtók mögött olvasta fel, ennek ellenére a dokumentum tartalmáról viszonylag hamar értesült a nemzetközi közvélemény. Hiányosságai ellenére a huszadik század egyik legfontosabb dokumentumai közé sorolt Hruscsov-jelentés vádiratnak bizonyult, amely gyökeresen megváltoztatta a világon a kommunizmussal szembeni szemléletet. Romániában – legalábbis hivatalosan – nem volt ismert a Hruscsov-jelentés. Az SZKP XX. kongresszusán részt vett RMP-küldöttség – Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár, Miron Constantinescu, Iosif Chisinevschi és Petre Borila – vezetője, Dej az RMP központi vezetése tájékoztatásával is kivárt, és csak egy hónappal később, a párt 1956. március 23–25-i plenáris ülésén tájékoztatta azt a moszkvai kongresszus történéseiről. Az RMP 1956. március 23–25-i plenáris ülésén Dej jelentést tett a Politikai Bizottság előtt, bírálta Sztálint, és főleg személyi kultuszát, azonban a Hruscsov-jelentésről szó szerint nem tett említést. Nevek említése nélkül, de Ana Pauker, Vasile Luca és Teohari Georgescu 1952-beli félreállítására utalva Dej azt állította, hogy a romániai sztálinizmust és a személyi kultuszt az RMP még 1952-ben felszámolta, ő maga, Dej pedig még az SZKP XX. kongresszusa előtt végrehajtotta a desztálinizálást. Dej vezetése alatt zajlott le Romániában az államosítás, a „kulákság” felszámolása, ekkor kezdték néhol – például 1950. szeptember 22-én a háromszéki Gidófalván és Maksán – szekuritátés katonák sortűzzel átszervezni szovjet kolhozos mintára a mezőgazdaságot, ebben az időben hurcolták a kulákoknak kinevezett földművesek tízezreit a Duna-csatorna kényszermunkatáboraiba és Dobrudzsába. Mindezekről 1956 áprilisában–májusában már vidéki pártgyűléseken is szó esett. /Benkő Levente: „Versenyeztünk az emberek meghurcolásában” (1.) = Krónika (Kolozsvár), máj. 29./2017. április 10.Letölthető Word dokumentum (DOCX)Töredékek egy püspök életébol. Márton Áron és a kommunista rendszer Márton Áron római katolikus püspök a kommunista rendszer egyik leghatározottabb és legmeghatározóbb ellenzéki alakja volt. Az alábbiakban olvashatnak rendszerrel szembeni viszonyulásáról, ahogyan a titkosszolgálatok dokumentumaiból kitunik. Csatoljuk a hivatkozott egyes iratok másolatát és fordítását is. [.] A római katolikus egyház, 1945-1947 között, bizonyos engedményeket élvezett a hatóságok részérol, amelyek megelégedtek annyival, hogy bizonyos elöljárók megválasztását (Anton Durcovici jászvásári püspök esete) vagy az új apostoli nuncius, Patrick O'Hara megbízólevelét nem ismerték el. A kommunista hatóságok a katolicizmus szervezeti meggyengítése, a vallásszabadság felszámolása és közéleti jelenlétének visszaszorítása végett, 1948-ban, egész sor törvényes intézkedést foganatosítottak.[2] �?v végére, fopásztori jogait, a teljes romániai római katolikus püspöki karból, csak Márton Áron és Anton Durcovici[3] gyakorolhatta. A hatóságok által elfogadott jogszabályok a római katolikus egyházat törvényen kívül helyezték, az egyház vezetoségétol pedig szervezeti és muködési statútum kidolgozását kérték.[4] Az Anton Durcovici és Márton Áron püspökök által kidolgozott statútum tervezetet 1948. november 4-én nyújtották be a vallásügyi minisztériumhoz.[5] A dokumentum 46 cikkelye közül a hatóságok csak hármat fogadtak el. Késobb, az egyház statútumának kidolgozását a politikai hatalom tetszése szerinti formában mindkét elöljáró határozottan elutasította.[6] A Romániai Római Katolikus Egyház helyzetét 1949 tavaszán a pártvezetoség szintjén tárgyalták. A Román Munkáspárt Központi Bizottsága Titkárságának 1949. május 16-i gyulésén Teohari Georgescu belügyminiszter a bizonyos katolikus papok körében megnyilvánuló pápaellenes hangulat felerosítésének folytatását és a Szekuritáté ügynökeinek a papság soraiba történo eroteljes beépülését szorgalmazta. A román kommunisták vezetoje, Gheorghe Gheorghiu-Dej a római katolikus elöljárókkal szemben hajthatatlanságra buzdított, hangsúlyozva, hogy a Szekuritáténak hozzá kell járulnia a klérus elöljáróinak elszigetelodéséhez a papoktól és a hívektol. Annak érdekében pedig, hogy a kompromittáló terv politikai színezetet kapjon, hamis bizonyítékok felkutatását javasolta, amelyek igazolják, hogy a katolikus elöljárók ellenséges idegen köröktol kapnak utasításokat.[7] Márton Áron és Anton Durcovici püspökök 1949. június végi letartóztatását ilyen összefüggésben kell tekinteni. [.] dokumentumok Szabadság (Kolozsvár) lapozás: 1-9
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
